●Novella●

Sziasztok! 

Tegnap, mintha fejbe csapott volna az ihlet, és megalkottam egy novellát.

Gondoltam megosztom itt a blogon, hisz egy ideje már nem olvashattok részeket.

Na, akkor idegzettel olvasd.

Niall rajongók kicsit előnyben! ^^

Akkor, jó olvasást!! ^^

Egyedül ültem a szobámban, magam elé bámulva, érzelemmentes arcom a földel szemezett. Nem volt senki, és semmi, ami megállíthatott volna. A csöndet, csak az eső kopogó hangja szakította meg, ami, mintha az ablakomon próbált volna betörni, sikertelenül. Felálltam, majd elkezdtem sétálni, a világos barna, virágmintákkal teli szobámban és körbenéztem a tárgyakon. Azt hittem, akkor fogom utoljára látni azt a helyet. Tekintetem a családi fotókra terelődött, amik rendezetlenül voltak feltűzve a díszes falon lógó parafatáblára. Leemeltem az egyik kedvencemet. Én és a bátyám volt látható rajta. Könnybe lábadt a szemem, mikor végignéztem testvérem mosolygós arcán. Néhány hónapja még minden nap élvezhettem azt az aranyos kisfiús vigyort. Mielőtt kitört volna belőlem a sírás, a képet a zsebembe tűrtem, és az íróasztalomnak támasztott gitár elé léptem. Emlékszem, Niall tanított meg, hogy hogyan kell rajta elviselhetően játszani. Kezembe emelve a hangszert ültem le a fekete bőrkanapémra. Elhelyezkedtem és az utolsó akkordokat kezdtem el gitározni.

„Your hand fits in mine
Like it's made just for me
But bear this in mind
It was meant to be
And I'm joining up the dots
With the freckles on your cheeks
And it all makes sense to me”

A hangomat is beleadtam a kis zenélésembe. Tudtam, hogy nincs kimondottan énekléshez való hangom, de most utoljára még szabadra akartam engedni. Niall kedvenc száma volt. Ha nem tudtam aludni, mindig ezt gitározta nekem és néha-néha még énekelt is hozzá. Imádtam. Imádtam a hangját, a mosolyát, az egyéniségét, hogy ő mindenkitől, és mindentől meg tudott védeni. Imádtam, hogy a bátyám volt.

De már nincs velem. Nem tud megvédeni a többiektől. Nem tud megvédeni a rosszakaróimtól. Az osztályban mindig is kilógtam a sorból. Sosem voltam szép, népszerű vagy esetleg kiemelkedően jó tanuló, mindig csak épp annyit tanultam, hogy elég legyen, és azért egy közepesnél jobbat teljesítsek. A barátaim és a bátyám mindig is fontosabbak voltak számomra, mint az iskola, vagy akármi. Nélkülük nem létezem, nélkülük nem élek, nem kapok egyszerűen levegőt, és végül megfulladnék. Az utóbbi időben, viszont, aligha ismernek el az emberek, mint élő, érző lényt. Senki sem tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz, a nem komolyan gondolt szavaival, vagy akaratlanul, de egyszerre akarva elkövetett cselekedeteikkel, amik ellen nem tudok menekülni. Mindig is elítéltem azokat az embereket, akik a kinézetük, vagy éppen a ’ nem kinézetük’ alapján vonnak le elhamarkodott következtetéseket ártatlan emberekről. Én is közéjük tartozom. Az utóbbi hetekben célponttá, vagyis, első számú közellenséggé váltam az osztálytársaim számára. Biztos nagyon jó viccet űzni belőlem, nem tudom, én nem úgy éreztem, de tuti úgy van, ahogyan ők gondolják. Annyira jó lehet, egy ártatlan lányt a mély depresszió gödrébe lelökni, és megvonni tőle mindent, amit ez idáig szeretett. Akikről azt hittem, hogy a barátaim és jóban, rosszban együtt vagyunk, kiderült, hogy utálnak és kétszínűnek tartanak, hol ott semmit sem műveltem, amivel kiérdemeltem, eme erős jelzőt. Nem is értem, miért húzom fel magam rajtuk. A szavaik nem jelentenek semmit, mégis lándzsaként hatolnak a szívembe. Talán, túlságosan is érzékeny vagyok, mint mondtam, Nem tudom.

Megint csak bátyám képe ugrott be, és megindultak a sós könnyek, az elfehéredett arcomon. A gitárt visszatámasztottam a helyére, és - a már gondosan, előre megírt - búcsúlevelemet pillantottam meg az asztalom sarkán. Még egyszer a kezembe véve olvastam el, e világon leírt utolsó szavaimat. Kissé olvashatatlan kézírásomat, az arcomról lefolyt könnycseppekkel bélyegeztem, majd visszahajtottam, és elléptem az asztalomtól. Az éjjeliszekrényem fölött lógó tükörben szemeztem magammal. Hogy süllyedhetett egy ilyen életvidám lány, teljes idegi roncs szintre? Szőke hajam hullottak a ’ lelkem vércseppjei’, amin meg is maradtak egy ideig, majd úgy döntöttem, hogy leállok a sírással, elvégre az utolsó perceimet élveztem. Sírástól véres, kristály kék szemeim rögtön a bátyámra emlékeztettek. Neki és nekem volt a családban, állítólag a leggyönyörűbb és legőszintébb szemünk, bármit is jelentsen ez. De az ő csodálatos kék szempárjait már nem láthatom. Elnyelte a sötétség, és soha többet nem tér vissza. Hamarosan én is arra az útra fogok térni, ahol ő is van, és akkor végre örülhetnek a rosszakaróim.

Visszaültem az ágyamra és ismét a padlót bámultam. Az esőcseppek még mindig az ablakon kopogtak. A pillanat tökéletesnek tűnt. Elővettem a zsebembe gyűrt fényképet és az ölembe helyeztem. Megnéztem bátyám arcát a képen még egyszer utoljára, és úgy éreztem itt az idő. Remegő kézzel nyúltam, a gondosan elrejtett pengéhez, amit a fürdőszobából szereztem. Kissé elfehéredve, és egy pillanatra megrémülve emeltem a karomhoz. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy vége legyen ennek az egésznek. Lehunytam a szememet, és előttem álltak azok az emberek, akik nap, mint nap gyaláztak és kibeszéltek. Mind mondott valamit a fejemben, és most már minden kétséget leszámítva nyomtam az ereimhez a hegyes tárgyat, amit másodperceken belül a vérem díszített. Amilyen gyorsan folyt a vörös folyadék, olyan gyorsan éreztem azt, hogy már nem kell sok, és vége lesz mindennek.

Utolsó erőmmel még magamhoz szorítottam a mellettem heverő képet.

- Hamarosan találkozunk, Niall. – mondtam remegő hangon, majd a szemeimet behunyva, minden elsötétedett. Nem fájt semmi, nem éreztem a rosszat, se a jót. Egy helyen voltam, ahol ez a két szó teljesen ismeretlen. Itt a nyugalom, és a béke uralkodott, ami se jónak, se rossznak nem lehetett volna nevezni. Majd megfordultam, és egy gyönyörű kristály kék szempárral találtam szemben magamat. Szőke haja rendezetlenül állt, mint mindig. Sosem szerette megfésülni normálisan. Mikor megpillantott elállt a lélegzete. Egyből felém indult, és minden szó nélkül átölelt. Nem kellett beszélnünk, mintha így is sokat mondtunk volna egymásnak. 

     - Ígérd meg, hogy most már soha többé nem fogsz elhagyni. – suttogtam a mellkasába. 

   - Ígérem, hugi. – mondta egy apró mosolyra húzva a száját, majd még szorosabban magához húzott. Abban a pillanatban nem gondoltam másra, csak arra, hogy itt vagyok jó helyen, itt vagyok biztonságban, sérelmek nélkül, a bátyámmal. Niall mellett.