2013. június 1., szombat

Chapter 15. ~ Calm down, I'm already well.

Sziasztok! 

Te jó ég!! 34 rendszeres, és több mint 9500 oldalmegtekintés.
I wanna say a MASSIVE THANK YOU !!! ♥ 
I LOVE MY READERS SO SO MUCH♥

Mint tudjátok, hamarosan a végére érünk a sztorinak, hiszen 20 fejezetes lesz, és most tartunk a 15.-nél. Ez a magyarázata annak, hogy hol rövidebb, hol pedig hosszabb részeket olvashattok, mert már magamnak feljegyeztem, hogy melyik részben mi fog történni. A végkimenetelt meg még nem tudom eldönteni...De majd az is kialakul. Na de, JÓ OLVASÁST !! 
xx, Cece S.T.

- Mi a franc ez? - hallatszott anya hangja, miközben feltűrte a fehér ingemet, ezzel nyilvánosságra hozva a kötéssel fedett karomat.
- Anya..én...megmagyarázom! - dadogtam összevissza, majd elengedett.
- Azt ajánlom is! - a fenyegetésnek indult mondat, aggódó hangnemben ért véget, és közben apa is feleszmélt.
- Mindenki a nappaliba. - mondta mély férfias hangján, és úgy is tettünk. Louis odajött hozzám, és megfogta a kezemet, közelebb húzva magához, és a fülembe suttogott. - Minden rendben lesz. Ígérem. De most menjünk a nappaliba. - kézen fogva besétáltunk, és leültünk a kanapéra. Anya előttünk állt, apa pedig a másik karosszékben foglalt helyet. Úgy éreztem magamat, mint akit éppen kín vallatnak. Én vagyok aki bűnt követett el, és anya játssza a jó zsaru-rossz zsaru szerepet.
- Eleanor...Nem vagyunk hülyék, mi is konyítunk az internethez, és mi is láttuk azokat a rovatokat....De egészen eddig azt hittem, hogy csak valakik idióta elképzelései...De, most, hogy látom...Igaz...Ha nem haragszol, nekem ez sok...megmagyaráznád? - már majdnem sírt. Miattam. Ez az egész miattam volt...
- Anya...Nyugodj meg, már jól vagyok! - álltam fel, és odamentem hozzá. - Már jól vagyok.
- Már, hogy lennél? Ha egyszer elkezded nem fogod abbahagyni! Ez egy szenvedély betegség! - szólalt meg apa is. És mi volt a legrosszabb? Igaza volt.... A kényszer mindig ott volt bennem...De megígértem...
Beszédre nyitottam a számat, de azon nem jött ki hang. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Rájöttem, hogy a saját szüleimnek nehezebb vallani, mint a barátomnak. 
-Most te ülsz le, anya. - kértem meg, és úgy is tette, ahogyan mondtam. - Kezdem az elejéről... 
Immáron körülbelül negyedjére meséltem el ugyanazt a történetet. A kiinduló ponttól, egészen a végletekig. Hogy miként ragadtam kezembe a sebeket hagyó kisollómat, hogy milyen érzések kavarogtak bennem. A sértő üzenetektől kezdve, Danielle segítségéig, és Niall támogatásig mindenről beszámoltam. Arról is meséltem, hogy jelenleg nem tudom, hogy ki tehette ki a képeket, és honnan szerezte őket. Akkor, abban a pillanatban láttam életemben először apa arcán legördülni pár sós könnycseppet. Anya alig tudta visszafogni keserves zokogását. Meg tudtam érteni. Sosem gondolta volna, hogy a tökéletes lányának, mégsem annyira tökéletes az élete. Azzal nyugtattam őket, hogy ők mindent megadtak nekem, és semmi okuk az aggodalomra. Már jól vagyok.
- ....És azt hiszem, hogy ennyi. - sóhajtottam, és lemondóan a földre néztem. Nem bírtam anyáék szemébe nézni. Nem bírtam nézni, ahogyan miattam itatja anya az egereket, vagy ahogyan csalódást okoztam apának, életemben először. A fapadlót fixírozva észre sem vettem, hogy valaki felém lépdelt, majd vékony karjaival átölelt. - Anya, annyira sajnálom! - sírtam, és beletemetkeztem a vállába. Ő ugyan nem mondott semmit, de tudtam mire gondolt. Lélekben próbál erős maradni, és nem olyat mondani nekem, amivel megbánthat. Ez az ölelés elmondta, mennyire törődik velem, és érdekli mi van velem. Percekig zokogtunk egymásra borulva, majd elengedett, és a szemivel az enyémbe nézett. Most már nem volt kiskapu, viszonoznom kellett a szemkontaktust. - Eleanor... ez amit tettél, nagyon...durva. - kereste a szavakat. - Nagyon megijedtem, amikor azokat a képeket látni véltem az interneten, de nem izgultam annyit miatta, hisz tudtam, hogy valaki beteges kitalációi. De most, hogy tudom, igaz.... Le vagyok döbbenve, ugyanakkor örülök neki, hogy már jobban vagy, és ezt elmondtad nekünk.... Habár későn szóltál... - szavai teljesen meghatottak, és teljes mértékben igaza volt. Túl későn kértem segítséget a többiektől, és emiatt, majdnem az életemmel fizettem.
- Nem akarom megzavarni a családi idillt... - szólt közbe Louis. - De, nekünk, legalábbis nekem most vissza kell mennem Londonba. - nézte a mobilját. - A srácok írtak, hogy behívtak minket a stúdióba. - nézett fel, a gondolom egyik sráctól kapott SMS-ből.
- El, nem muszáj jönnöd, de nekem igen, szóval én csomagolok is. - mondta, és el is tűnt a nappaliból.
Anyáékkal találtam szembe magamat, és mondhatni tehetetlenül álltam előttük. Ez annyira....kínos(?)
- Menj, ha akarsz! - bólintott apa a vendégszoba felé. Kétségbeesetten néztem anya felé.
- Nem tartunk vissza. De... Eleanor, vigyázz magadra! - mondta, és odamentem hozzá megölelni.
- Köszönöm. - suttogtam, és ahogyan Louis, én is beballagtam a szobába, ahol barátom éppen a holmiját pakolta a bőröndökbe. Mögé osontam, és átfűztem a kezeimet a derekán.
- Te, jó ég! Megijesztettél! - fordult meg velem, így most egymással szembe álltunk.
- Nem állt szándékomban. - forgattam meg a szemeimet. - Megyek veled.
- De, nem muszáj. Úgy értem, ha gondolod maradhatsz is. - mondta esetlenül, de én erősködtem.
- De, muszáj! Ezek után nem szeretnék itt maradni... - haraptam el a mondat végét.
- Örülök, hogy elmondtad nekik, és hogy ilyen jól fogadták.. - mondta, és homlokát az enyémhez támasztotta, majd lágyan megcsókolt. Nyelve beengedést kért a számba, de ekkor elhúzódtam, ezzel nyerve tőle egy kérdő pillantást.
- Erre ráérünk otthon. - kacsintottam, majd bevonultam a fürdőbe. Összerámoltam a dolgaimat, majd a szobából is összeszedtem a ruháimat. Mire megteltek a bőröndjeim, Louis már körülbelül fél órát várhatott rám az ajtó előtt.
- Biztos nem hagytál itt valamit? - kérdezte nevetve, én erre csak megráztam a fejemet, és indultunk ki a bejárati ajtóhoz.
- Kicsim, vigyázz magadra! - húzott magához apa, egy ölelésre, aztán anyától is elköszöntem.
- Még...találkozunk! - esetlenül intettem, majd kivonultunk a házból. A kocsihoz mentünk, ahova Louis betette a csomagokat, és beszálltam az anyósülésre, Loui pedig mellém.

***

- Ki a franc az? - morogta Louis álmosan, miközben a szobámban feküdtünk az ágyon. 
- Nem tudom. - válaszoltam én is kialvatlanul, és felálltam keresni egy pólót. Mikor találtam magamra húztam, és kisétáltam a bejárati ajtóhoz, hogy megnézzem ki csöngetett. Kinyitottam.
- Eleanor, szia! - üdvözölt Danielle, és én nagyokat pislogva eszméltem fel, hogy megölelt.
- Jól vagy? Álmosnak tűnsz. - állapította meg a nyilvánvaló tényeket.
- Mert az is vagyok. Mit szeretnél? - kérdeztem, és közben beinvitáltam a lakásba.
- Tudod arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma valahova. - mosolygott.
- Jó ötlet. - egyeztem bele, és bementem a konyhába.
- Tényleg! Hogy sikerült a hazaruccanás? - kérdezte.
- Egészen jól. Elmondtam nekik mindent. - mondtam és közben vettem ki innivalót a hűtőből.
- Jól fogadták? - érdeklődött.
- Mondhatni. Örültem, hogy nem jöttek azzal, hogy beteg vagyok, és nem akartak bedugni valami intézetbe. - próbáltam elviccelni a dolgot, habár be kell hogy valljam, nekem sem volt az.
- Ki volt az? - jött ki Louis a szobából, immáron felöltözve. - Vagyis, ki az. Szia Dani! - köszönt nemrég érkezett barátnőmnek, majd elvonult a fürdőbe.
- Látom jól sikerült az estét. - kuncogott Danielle.
- Fogd be! - ütöttem meg játékosan a vállát.

2 héttel később...

- Eleanor, siess már! Időpontod van! - kiabált Danielle, míg én a tükör előtt fésültem meg a hajamat. Ma van 2 hete annak, hogy arra gyanakszok, terhes vagyok. Most délután kell mennünk az orvoshoz.
- Megyek, megyek! - mondtam, és már ki is mentem a fürdőből.
- Na végre! Én nem tollászkodok ennyit! - nevetett, majd egy szemforgatással mentem utána, ki a kocsihoz, egyenesen az orvoshoz...