Chapter 18. ~ The invitation

Sziasztok!

Azt hiszem eleget írtam az előző bejegyzésemben. 

Büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán be tudtam fejezni ezt a részt.

Remélem tetszik is nektek, jó olvasást!

xx,

Cece S.T.

 Fogalmam sincs hány óra lehetett, de szemeim automatikusan kipattantak a helyükről. Sötétség fogadott, szóval azt ki tudtam következtetni, hogy este volt. Felültem a pihe-puha ágyon, majd egy kis tétovázás és gondolkodás után felkeltem. A takarót magam köré csavarva indultam el a villanykapcsolóig. Mikor felkapcsoltam világosság borította be az egész szobát, de Louist nem láttam az ágyon feküdni.
 Visszasétáltam az ágyhoz, közben a földön fekvő fehérneműimet szedtem fel. Levetettem magamról a takarót, majd felhúztam az alsóm, és a melltartómat nagy nehezen bekapcsoltam. A ruháimat nem találtam a szobában, így gondoltam, hogy valahol a lépcső és a nappali között lehettek.
 Mivel Louis házában voltam nem kellett szégyenlősködnöm, így egy szál fehérneműben kimentem a hálóból, majd a ruháimat kezdtem keresni. A felsőm a lépcső alján hevert összegyűrődve. Felvettem, majd a nadrágomat is megpillantottam a kanapétól pár méterre. Belebújtam, majd kisétáltam a konyhába, hátha ott találom Louist. Szerencsétlenségemre ott nem volt, így úgy határoztam, hogy talán a fürdőben van.  Sietősen benyitottam, de ott sem találtam. Furcsállva húztam össze a szemöldökömet, fogalmam sem volt róla, hogy hol lehet. Tehetetlenségemben visszasétáltam a hálóba.
 Levegőre volt szükségem, így kimentem a szobából nyíló erkélyre. Egy kis világítás elég volt ahhoz, hogy megláthassam a korlátnál ácsorgó férfit. Louis volt az, és éppen egy cigarettát szívott, és az éjszaka messzi táját kémlelte.
 Sosem ítéltem el, hiszen régebben én is dohányoztam, de amikor összejöttem Louis-val abbahagytam. Viszont neki nem sikerült teljesen leszokni róla. Mikor feszült, vagy ideges általában akkor cigizett, ez előtt is, de akkor régen nem nagyon tudtam, hogy mi miatt. Most meg volt rá az oka, és pontosan jól tudtam, hogy mi. Biztosan sok volt neki ennyi új dolog. Ami velem történt, amíg ő boldogan járta a világot, ráadásul terhes vagyok a gyerekével… Meg tudtam érteni.
 Csak álltam ott az ajtóban, csendesen, és figyeltem, ahogy beszívja, majd kifújja a füstöt.

- Ide jöhetsz – hallottam meg rekedtes hangját, amit vagy a belélegzett cigi okozott, vagy ő is nemrég kelt fel előttem pár perccel. Odasétáltam hozzá, de ügyeltem rá, hogy ne kerüljek hozzá túl közel. Abban a pillanatban rosszul voltam a füsttől.

- Ó, tényleg! – kapott a fejéhez, majd még egy szívás után elnyomta a csikket, és a kis kukába dobta, ami ott volt pár méterre tőle.

- Hogy aludtál, baby? –kérdezte mögém lépve, hátulról átölelt.

- Jól, de kissé elszomorodtam, hogy nem voltál mellettem – mondtam, majd a kezeimet az övéire helyeztem.

- Csak szükségem volt, egy kis… levegőre – magyarázta ki magát a dolgokból, legalábbis próbálta, de nagyon jól tudtam, hogy most erre szüksége volt.

- Nekem nem kell ki fogásokat keresned, hogy miért teszed azt, amit teszel. Felnőtt férfi vagy, azt csinálsz, amit akarsz – mondtam teljesen kimérve őszinte szavaim, majd mikor megrántottam volna a vállamat, beleütközött Louis állába.

- Ezt a gondolkodásmenetet levezethetnéd pár embernek is, akik ellenzik, amiket teszek – mondta keserű hangnemben.

 Meg tudtam érteni. Sok fan pattog amiatt, hogy mit miért tesz, és találnak ki – néha, néha – túlságosan is a valóságtól elrugaszkodó sztorikat. Csak tudnám, miért nem lehet valakinek egy kis magánszférát adni...

- Nem hiszem, hogy mások hallgatnak rám – ugyanolyan hangulatban mondtam, mint ő az előző mondatát.

- Ezt a beszélgetést, itt berekesztjük. Nem akarom, hogy most bármi is elvegye a kedvünket. Főleg a tiedet nem. – magával szembe fordított. – Mit szólnál, ha bemennénk vacsorázni?

- Tökéletes ötlet – helyeseltem, majd egy kis mosolyt ejtve tértem ki karjai közül, és mindketten bementünk a házba.

 Lesétáltunk a konyhába, ahol én leültem a konyhaasztalhoz, mert Louis megmondta, hogy most ő fogja elkészíteni a vacsoránkat.
 Magam elé bámulva gondoltam végig az életemet... ismét. Olyan rossz előérzetem volt. Mintha hirtelen belém hasított volna a keserű valóság. Kicsit bele is remegtem. Pedig ma nem történt semmi eget rengető rossz dolog. Legalábbis még…

***

- Ez igazán finom volt! – dicsértem meg Louis-t, aki büszke mosolyt villantott elismerésem hallatán.

- Életemben először hallom ezt – nevetett fel.

- Életemben először mondom neked ezt – csatlakoztam hozzá, majd hirtelen elkomorodott.

- Ezt vegyem úgy, hogy eddig nem ízlett a főztöm? – kapott a szívéhez, hogy hitelesítse a sértődött figuráját, de ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban felkacagtam pocsék színjátékán.

- Hát rendben, megjegyeztem… így most már nem tudom eldönteni, hogy ki legyen az a szerencsés lány, aki eljöhet velem a Divat Hétre… - húzta el a mondatot, és közben másfelé nézve kezdett el tanakodni, mintha tényleg komolyan gondolta volna.

 És akkor jutott el az tudatomig, hogy mit is mondott. Mint a villám olyan gyorsan ért el.
 A Divat Hét!
 Mindig is el akartam menni oda. Ráadásul, ha még Louis-val mehetnék el rá, az maga lenne a megtestesült álom!

- Ne vegyél minden ilyen komolyan! - kezdtem el 'hízelegni' neki, mintha rá akarnám beszélni, hogy engem válasszon, valaki más helyett. Persze erről szó sem volt.

- Talán, talán... még elgondolkozom a döntésemen. De addig is, így kettőnk között szólva, sokat javítana az esélyeiden, ha most idejönnél, és megcsókolnál - mondta halkabban, kimérten a szavakat. Rögtön felálltam a székemről, majd arrébb tolva a kis asztalt rá tudtam helyezkedni Louis-ra, és egy gyengédnek szánt csókban részesítettem.

 Pár perc elteltével még mindig ugyanabban a pózban voltunk, és ajkaink egy perce sem hagyták el egymást. Mintha valami összekötött volna minket. A ragaszkodás, talán... vagy a törődés... esetleg... a szerelem.

- Határozottan téged választalak. De aztán nekem öltözz ki, asszony! - viccelődés képen, még meg is ütötte a combomat, mire fészkelődni kezdtem, ő pedig hirtelen felnyögött.

- Na, mi az? Nem volt elég délután? - kérdeztem a fülébe suttogva, majd szorítása a csípőmön erősebb lett.

- Belőled sosem elég - nevetett fel egy kicsit, majd megemelt, és az asztalra ültetett, ahol ismételten csók-csatába kezdtünk.

***

 A plafont bámulva feküdtem az ágyban. Louis szintén ugyanezt csinálta. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Valószínűleg mindketten ugyanazon dolgokról gondolkodtunk. Beleértve az életünket, a jövőnket, Ő biztosan a karrierjén volt kiakadva gondolatban, én pedig inkább azon paráztam, hogy most vajon emiatt fognak bántani az emberek? Hogy terhes vagyok a kedvencük gyerekével? Hogy hogy tehettem ilyen szörnyűséges dolgot? Aztán vajon a gyermekünkkel fogják ugyanezt művelni? Nem! Azt nem fogom hagyni! Ezt a gyereket nem fogom ennek a veszélynek kitenni, amibe engem már hónapok óta belesodort a sok utálkozó, és saját magát rajongónak valló ember. De vele ez nem fog megtörténni. Hogy miért? Mert meg fogom védeni. És biztos vagyok benne, hogy Louis is a segítségemre lesz.

- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - fordult felém Louis. Egyszerűen nem tudok betelni vele, akárhányszor is mondja nekem ezt a hatalmas súlyú szót, amitől szerencsére tudom, hogy csakis nekem mondja, és senki másnak. És persze azt is tudom, hogy komolyan gondolja.

- Tudom, Louis. Én is szeretlek. El sem tudod képzelni mennyire... - suttogtam az utolsó mondatot, majd odafordulva hozzá, szorosan hozzábújtam, fejemet mellkasára hajtottam. Ujjaival a hátamra rajzolt értelmetlen formákat, amivel elérte, hogy az egész testem libabőrös legyen, és pillanatokkal később ismét elnyomott az álom. 

***

- Jó reggelt, Csipkerózsika! - ébresztett fel Louis, akinek a hangjából csak úgy sugárzott a jókedv, mint mikor díjat nyernek a bandával, vagy egyéb jó dolog történik vele.

- Reggelt? Ennyit aludtam volna? - kérdeztem, és próbáltam kinyitni a szememet. Viccesen nézhettem ki, hiszen a nyitott ablakon keresztül beszivárgó napfény égette a szememet, ezért hunyorítanom kellett, ami furcsa fintort képezett az arcomra.

- Bájos vagy reggelente - nevetett Louis, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és egy tálcát helyezett az éjjeliszekrényre.

- Ágyban reggeli? Már vagy kisiskolás korom óta nem volt ilyenben részem - lepődtem meg, persze örömömben, ahogyan elöntött a sok szép régi emlék. Mikor még csak annyi ügyem-bajom volt, hogy be tudjam kötni a cipőfűzőmet, hogy ne felejtsem el a megtanult verset, mindig tanuljak, hogy sikeres legyek az életben.

- Megérdemled. - mondta, majd ezzel el is hagyta a szobát. Nem sokáig törődtem vele, hogy vajon hova mehetett, így felültem az ágyon, megtámasztottam a párnámat, és nekidőltem. Magam elé raktam a tálcát, aminek szerencsére volt kettő ügyes kis támasztója, ami miatt nem lehetett könnyen kiborítani a rajta levő narancslevet, vagy leejteni mogyorókrémes kenyeret. Hm, a kedvenceim! 

 Mikor elkezdtem fogyasztani a reggelimet, hallottam, hogy rezeg a telefonom. Elemeltem az éjjeliszekrényről, majd láttam, hogy egy SMS-em érkezett Danielle-től. Megnyitottam, majd azonnal vissza is írtam neki.

Danielle: Szia El! Remélem jó napod volt, és ha tudunk találkozzunk minél előbb, hogy beszámolhass mindenről! xx

Eleanor: Szia Dani! Gondolom nem telefonon szeretnél hallani a részletekről, szóval, ha neked jó, akkor egy óra múlva felvehetnél Louis háza előtt, és elmehetnénk hozzád. xx

 Hirtelen kivágódott az ajtó, és Louis csörtetett be rajta, egy zacskóba bújtatott valamivel, amit felakasztott a szekrényen lévő fogasra. 

- Finom volt a reggeli? 

- Csak... nem? Egy ruha? - kérdeztem teljesen felcsigázva, majd gyorsan visszaraktam a tálcát az üres tányérokkal és pohárral az éjjeliszekrényre, és Louis felé kezdtem el sietve botorkálni. Megnyugodva nyugtáztam, hogy nem teljesen meztelenül voltam, hanem barátom pólója takarta a testem 75%-át. 

 Lehúztam a középen lévő cipzárt, ezzel feltártam a hatalmas fólia tartalmát. Egy elegáns ruha volt benne. Pontosabban egy szürke overál, egy csinos fekete hosszú ujjú - amit díjaztam, hogy el fogja takarni az alkaromat, de ugyanakkor divatosan mutat, és senki se a fehér hegeket fogja látni a ruha alatt. 

- Ez... gyönyörű - könnyek égették szemeimet, amik csak arra vártak, hogy lefolyhassanak az arcomon, de nem engedtem nekik. Még akkor sem, ha most örömként érkeztek volna a padlóra szétloccsanva. Helyette Louis nyakába borultam, ő pedig szorosan magához húzott.

- Danielle itt lesz egy óra múlva - közöltem Louis-val, mikor elhúzódtunk.

- Akkor azt hiszem ideje lenne készülnöd... te is tudod milyen vagy - nevetett, mire beleütöttem a vállába, amit még jobban megkacagott.

- Nő vagyok, rendben? - kérdeztem felháborodva, majd mikor megpillantottam a saját ruháimat a szoba sarkában a fotelon értük mentem.

- Nem kérdőjeleztem meg! - mondta, majd ki is ment.

 Levettem Louis pólóját magamról, majd az alsóneműm felhúztam, aztán ismét megbirkóztam ezekkel az istenverte pántokkal. A többi textil darabbal nem volt semmiféle problémám, kivéve a pólómmal, amit csak harmadjára sikerült rendesen magamra öltenem, de ezt az kapkodás számlájára írtam. Gyors tempóban a fürdőbe mentem, ahol alaposan fogat mostam, majd a hajamat is rendbe szedtem.
 Egy ideig magammal szemeztem a tükörben, közben szemeimet tanulmányoztam, amik szerencsére már nem lila táskákkal bámultak vissza rám. Tökéletesen csillogtak az ablakon beáradó fényben. Csengő szóra lettem figyelmes, amit ajtónyitás zaja követett. Biztosan barátnőm érkezett hamarabb.

 Lassan lemeneteltem az előszobába, és onnan kanyarodtam be a nappaliba, ahol Louis már az újonnan érkezett vendéggel társalgott. De nem Danielle volt az. Niall ült a kanapén, és néma csönd telepedett a szobára, amikor beléptem közéjük.

 Miről lehetett szó?