Chapter 12. - 13. ~ Double Trouble

Sziasztok! IGEN! VISSZATÉRTEM!

Annyira, de annyira röstellem, hogy már LEGALÁBB 1 hónapja nem volt új rész, és ti meg komiztatok, és csatlakoztatok a csopiba....

Nehogy azt higgyétek, hogy annyira szemét lennék, hogy direkt nem hoztam újat...

Az utóbbi napokban/hetekben személyes gondjaim adódtak, de igyekeztem minden nap egy kicsit írni, és még-még írni, hogy össze tudjam hozni a dupla részt.

Most kezdődnek csak az izgalmak. ;)

Szóval, 7-8 komi, 10-10 Tetszik-Folytasd után, ÚJ RÉSSZEL JELENTKEZEM!

Eeeeegyébként, oldalt van egy szavazás, kérlek titeket szavazniiiiiiii. :)

U.I.: KÖSZÖNÖM A TÖBB MIND 6000 MEGTEKINTÉST, ÉS 22 RENDSZEREST. *-*

Chapter 12. 

Mikor láttam, hogy ölelkezünk, hirtelen bevillant valami.... valami nagyon fontos....

- URAM ATYÁM! - riadtam fel az álmomból, majd gyorsan kiszaladtam a konyhában felejtett mobilomat keresve. Sietve kezdtem el görgetni a névjegyzéket, és mikor megtaláltam, hogy kit akarok felhívni, rögtön rányomtam. Kicsöng....kicsöng....kicsöng....

- Szia El, mi újság van? - kérdezte Danielle, kissé kómás hangnemben.

- Azonnal gyere át. - mondtam félve, ugyanakkor idegesen.

- Repülök. - dörmögte, majd kinyomott. Szegényt biztos felébresztettem... de most szükségem van valakire. Valakire, aki jó tanácsokat tud adni. És az a személy Danielle.

Visszamentem a szobámba, hogy felvegyek valami göncöt, hisz nem lehetek egész nap pizsiben.

A fiókomból vettem ki alsóneműt, majd rávettem egy laza fehér pólót, és felhúztam egy csőnadrágot. Gyorsban beszaladtam a fürdőbe és valami elfogadható hajviseletet varázsoltam magamnak, majd hallottam, hogy csöngetnek. Kisétáltam az előszobába, majd a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam. - Mi a baj? - támadott le rögtön a kérdéssel Dani, majd megölelt üdvözlésképp. - Gyere be, elmondom... - invitáltam be, majd a táskáját maga mellé téve huppant le a kanapéra, és én is mellé ültem. - Akkor, kezdem is.... - vártam egy kicsit, hisz fogalmam sincs, hogy ezt, hogy kellene közölni vele. Habár, nem biztos, hogy úgy van minden, ahogyan azt én gondolom. - Danielle, lehet, hogy terhes vagyok.... vagyis... - mondtam ki gyorsan a mondatot halkan, de nem eléggé, ahhoz, hogy ő ne hallja.

- U-ugye nem jól értettem?? - nyíltak tágra a pupillái.

- De... de ez persze még nem biztos... vagyis,...

- Eleanor, most szépen összeszeded a gondolataidat, megfogalmazod, és szépen ÉRTHETŐEN kinyögöd, hogy mit szeretnél mondani. - mondta kihangsúlyozva, én meg vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Aztán megint, és közben gondolkoztam. - Szóval.. Louis és én, hát, hogy is mondjam...

- Szexeltetek, oké, ezen túl vagytok nem most kezdtétek, lényeg?? Nem védekeztetek? - nem zavartatta magát, teljesen közvetlenül mondta azt, amire gondolt, amitől kicsit összerántottam a szemöldökömet.

- Ja... teljesen kiment a fejemből, hogy mióta elmentek a turnéra, abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és hát mind a ketten elfeledkeztünk a védelemről... - hajtottam le a fejemet. Belegondolni is rossz, hogy egy gyerek mekkora felfordulást okozna, az így is elcseszett életemben. Ráadásul Louisnak is teljesen tönkretenném a karrierjét. Most vannak a csúcson, én meg közölném vele, hogy "Szívem, apa leszel.". Szegényt teljesen lesokkolnám....

- Hahó? Föld hívja Eleanort! - legyezgette a kezét előttem Danielle.

- Bocsi, csak kissé elgondolkoztam...

- De... Eleanor, hisz még csak egy nap telt el, ez nem jelent semmit, van esély arra, hogy nem vagy terhes. - próbált nyugtatni, majd átölelt. El nem tudtam volna mondani, hogy mennyit jelentett nekem abban a pillanatban, hogy valaki mellettem volt. - És, ha még is az vagy, akkor 1. el tudod vetetni.... - ekkor felnéztem rá furcsán az ölelésből.. - vagyis, mi mind itt leszünk neked, Louis, a fiúk, én... a családod... mindenben támogatni fogunk téged. - mosolygott kedvesen rám, majd éreztem, hogy pár csepp sós könny folyik le az arcomon. Kicsit meghatott amit mondott. Nem hittem, hogy szert tehetek az életben, ilyen remek barátnőre. Eme gondolat mellé, egy negatív is társult..... mit is mondott? A családom... te jó ég! A CSALÁDOM! Ha anya és apa megtudják, hogy miket műveltem.... te jó ég!! Nem, nem, nem. Hirtelen felálltam és elrohantam, egyenesen a fürdőbe. Akkor, abban a pillanatban hidegen hagyott Danielle jelenléte, és mintha ott sem lett volna zártam magamra az ajtót, és csúsztam sírva a földre. - Eleanor, ne játsszuk azt, mint a múltkor! Kérlek! - dörömbölt, amit alig hallottam, mert a hangos zokogásom, már szinte elnyomta a zajt. Ne, Eleanor ne tegyél semmit, amit később megbánhatsz. Hallottam, egy kis hangot, és szétnéztem a szobában. Semmi. Nagyszerű a végén még be is kattanok. Mi van, ha tényleg lesz egy kicsid? Hogy fog ez hatni a rajongókra? Belegondoltál már? Hallottam továbbra is egy elég keskeny idegesítő hangot. Vedd le a kötésedet. Suttogta a fülembe, majd azt tettem amit mondott. A fájdalomtól felszisszentem, hisz a géz már lassan egyé vált a karcolásaimmal. Ledobtam a földre, majd magam elé emeltem vésett sebekkel teli karomat. Látod mit tettél magaddal? És ilyen instabil létedre még pluszban gyermeket is vállalnál? Azt sem értem Louisnak miért kellesz... Hirtelen még jobban elkezdtem bőgni, és ráadásképpen a karom is elkezdett sajogni. Nem tudom, mi lehet ez a kis hang, talán a lelkiismeretem, és már annyira dilis vagyok, hogy magammal kommunikálok, mert ez teljesen normális, nem? Szerintem sem. Az ajtókilincsbe kapaszkodva felhúztam magamat, majd egyel közelebb léptem a tükörhöz, de bátorságom nem volt, hogy belenézzek. Nézz csak bele nyugodtan, sok változás nem történt, azóta a nap óta. Na,hajrá Eleanor. Emészd még jobban magad. Ez a kis hang, nem hagyott békén, és már a fejem és fájni kezdett. Lüktetett, és úgy éreztem, hogy fel fog robbanni. Kezeimmel támasztottam magamat a csapnál, majd elszánva emeltem fel a fejemet, ezzel megpillantva magamat a tükörben. Remek. Most, nézd meg jól, mit tettél magaddal. NÉZD. MEG. Kikerekedett szemekkel tekintettem végig az ápolatlan arcomon, a sebhelyekkel teli karomig.  Ismét a földre rogytam, ezzel magammal rántva a sminkes táskámat, ami szépen leesett a földre, ahogyan én is. A szemem előtt megcsillanó tárgy, azonnal a hatalmába ragadott, és mintha beszélt volna hozzám. - Na, Eleanor, nem lesz semmi baj. Eddig is túl élted, most is sikerülni fog. Kezembe emeltem a tárgyat, ami majdnem a halálomat okozta, és forgatni kezdtem. - Eleanor! Legalább adj valami életjelet! - ordított Danielle az ajtó túloldaláról. Nagy levegőt vettem, és egy hirtelen mozdulattal eldobtam az ollót, és kinyitottam a zárat. - Na, mit kell kötöznöm? - sóhajtott szomorúan Dani. Majd felmutattam a szépen gyógyuló sebeimet, és meglepve nézett engem. - Nem hittem volna, hogy ilyen helyzetben, és pont neked fogom ezt mondani, de... Eleanor, büszke vagyok rád! - mondta féloldalas mosollyal, majd magához ölelt. Hogy ez mennyit jelentett nekem, el sem lehet képzelni. Sosem mondták gyakran nekem, mindig küzdenem kellett, hogy elismerjenek, hogy megbecsüljenek. De Danielle, most azt mondta, hogy büszke rám, pedig, csak annyi történet, hogy nem csináltam magammal semmit. De egy valami, még mindig idegesítettem, ezen a "lehet terhes vagyok" dolgon kívül is. - Danielle.....szerinted el kellene mondanom a családomnak? - kérdeztem, és közben a földet fixíroztam.

- Szerinted el kellene? - kérdezett vissza.

- Igen....

- Akkor miért kérdezed?

- Csak kíváncsi voltam.... tényleg, majdnem elfelejtettem mondani! Perrie mondta, hogy 10-kor találkozzak vele ott annál az elhagyatott raktárháznál.

- Ez a csaj nem lehet százas, ha olyan későn akar veled beszélgetni, ráadásul ott. Tudod, hogy sok mindenki járkál olyankor az utcákon...

- Tudom, de már nagyon érdekel, hogy mit akarhat és, ha azt mondja, hogy fontos, akkor biztos az is.

- Lehet, hogy igazad van. Akkor, szedjük össze. Lehet, hogy terhes vagy.... - kezdte, én pedig csak némán bólintva vártam, hogy folytassa a felsorolást. - el fogod mondani a családodnak, amiket tettél, és ma találkozol Perrievel, aki valami fontosat akar neked mondani. Wow, hajrá csajszi! - nevetett fel, én pedig a "ez komoly, fogd be" pillantásommal jutalmaztam. - Rendben, bocsi. Nem akarunk megnézni addig, mondjuk egy filmet? - váltott témát.

- De én választok. - mondtam nevetve.

- Á-á! Ki keltett fel kit? Jogom van hozzá! - mondta komolyan, de a végére elröhögte magát. - Jó, válassz, addig csinálok popcornt. - egyeztem végül bele, majd a konyhába mentem, amíg ő a DVD-k között keresgélt.

22:00

Megrohamoztam a lépteimet, amikor észrevettem, hogy már este 10 van, és én még a Big Ben közelében

sem vagyok. Már nagyon furdal a kíváncsiság, mi az az életbevágó hír, amit telefonon nem lehet közölni.

A filmnézés jó szórakozásnak indult, amikor Danielle kapott egy hívást, és elment. Nem mondta, hogy ki hívta, vagy, hogy miért, csak egy szimpla köszönéssel távozott. Kicsit furcsálltam, mert rémültnek tűnt, de nem firtattam a dolgot, jobban lekötött, hogy Perrie mit akarhat.

Egyre közelebb értem a kis épülethez, mikor a hatalmas óratoronyra pillantottam, láttam, hogy 5 perccel múlt 10 óra. Még jobban gyorsítottam a 'szalasétálásomat'(szalad és a sétál keveréke) majd odaértem, és megpillantottam a szőke lányt, rózsaszín melírokkal a hajában. Háttal állt nekem és kicsit, mintha remegett volna, talán az enyhén csípős időtől, vagy az is megeshet, hogy ideges. Megérintettem a vállát. - Helló! - mondtam, majd megugrott.

- Te jó ég!! A szívbajt hozod rám! - tette a kezeit a szíve felé.

- Na, mit szeretnél? - kérdeztem, félig komoly hangnemben, félig kíváncsisággal megtelve.

- Ez... ez egy kicsit... kit álltatok, nagy sokk lesz számodra.... de... igazából ezt fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom.... - dadogott össze vissza, nem találta a szavakat.

- Hidd el, ért már elég sok meglepetés, ez biztos nem annyira komoly, de mond már, mert már nagyon érdekel. - nyaggattam, és pedig idegesen nézett rám.

- Na jó, nekem ez nem megy. - kelt ki magából.

- Valami nagyon komoly dolog lehet... - mondtam halkan, de ő épp meghallotta.

- Mert az is! - kiabált tovább. - Annyit mondok, hogy ehhez a dologhoz kapcsolatos. - mondta, mire a pulcsimhoz kapott, majd fentebb húzta, és a kötésekre mutatott, én pedig egyszerre idegesen és félve pillantottam rá, mire ő gyorsan elszaladt a kocsijához, és pár percen belül elsuhant vele. Ledöbbenve álltam egyedül a sötét London utcáin. Meredten bámultam magam elé, majd mire észbe kaptam visszahúztam a pulcsimat, és haza felé kezdtem sétálni. Egész úton az járt a fejemben, hogy Perrie mit mondott. Hogy a vágásaimmal kapcsolatos? Elképzelésem sincs, hogy mit akarhat ezzel. Talán.... Lehet..... lehet, hogy tudja?

Chapter 13. 

Álmosan keltem ki az ágyból. Alig aludtam az éjszaka. A fejemben Perrie szavai csengtek, és az a gondolat, hogy lehet, hogy tud a nemrég történtekről, idegesít. Mivel még alig 2 napja, hogy lehet, hogy egy kis Tomlinsont hordozok a szívem alatt, nem tudhatom biztosra, hogy tényleg terhes vagyok-e. De addig is, van ennél rosszabb és komplikáltabb dolog is. Eldöntöttem.

Beszámolok a családomnak.

Igen, este volt időm ezen gondolkodni. És, egyébként is. Ha a szüleim szoktak internetezni már rég láthatták a cikkek amik rólam szólnak. Hát igen. És még ez is csak egy fokkal emeli a terheket... Azt sem tudom, hogy ki volt az aki a cikket írta, mert, hogy nem újságíró volt az is biztos. Nem volt annyira összeszedett, pontos amiket írt. Ma beszélni fogok anyuval, hogy mikor mehetnék hozzájuk. De előtte talán felöltözök és elkészülök.

Kimentem a fürdőbe és gyorsan lezuhanyoztam, majd magam köré csavartam egy törülközőt és a hajamat kezdtem el megszárítani. Nem szeretem, ha vizes. Mikorra már eléggé megszáradt visszamentem a szobámba és magamra kaptam egy farmert, egy sima fehér pólót, meg persze ezek alá fehérneműt.

A mobilomat kerestem, mikor pont csörögni kezdett, így hamar meg is találtam. A kijelzőn Louis neve villogott. - Szia! - vettem fel telefont.

- Eleanor? Már megijedtem, tegnap nem vetted fel. - fújta ki a levegőt megnyugodva.

- Bocsi, biztos le voltam...öhmm...némítva. - kerestem a szavakat. Nem bírtam hazudni, főleg ezek után.

- Nem hangzott valami biztatóan. - nevetett fel. - Mindegy is.....átmehetnék, vagy tán zavarlak?

- Nem, te sosem. Majd felhívlak, rendben? Most anyuval akarok beszélni.

- Miért, csak nem..el...e-el mondod nekik? - kérdezte, kicsit dadogva, mintha csak a gondolataimat olvasta volna.

- De, úgy döntöttem, hogy igen. - sóhajtottam mélyet.

- Ugye nem telefonba akarod közölni?

- Nem, dehogy. Mondjuk meghívatom magamat vacsorára.

- Jó ötlet....Eleanor,veled akarok menni. - mondta kérlelően.

- Louis, nem vagyok ovis, nem kell kísérgetni. - nyugtattam.

- Deeee én akkor is veled akarom menniiiii. - nyavalygott, mint egy kisgyerek.

- Rendben. Tudod mit? Gyere át. - mondtam mosolyogva.

- Már ott is vagyok. - mondta, majd egy köszönés után megszakadt a vonal.

Mély levegő. Anya. Hívás gomb. Hívja. Úristen, úristen, úristen. Csak nyugi El. 

- Eleanor! Milyen régen beszéltünk! Hogy vagy, kincsem? - hallottam meg anya hangját, a vonal másik végén. A sírás kerülgetett, tényleg nagyon régen beszéltem vele. Röstellem a dolgot, de meg kell értenie, hogy voltak komolyabb elfoglaltságaim is, bármennyire fáj is.

- Szia Anyu! Igen, tényleg régen beszélgettünk.... Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mikor lenne alkalmas egy kis hazalátogatás? - mosolyogtam, és közben fel alá járkáltam a házban idegességemben.

- Neked bármikor. Tudod, hogy mindig boldogan fogadunk. - mondta anya, lemerem fogadni egy fülig érő mosoly kíséretében.

- Rendben. Mit szólnál a hétvégéhez? - kérdeztem reménnyel teli hangnemben.

- Tökéletes. Mondjuk, egy családi ebéd? - kérdezte.

- Rendben. Jaj, majdnem elfelejtettem. Louis is jönne, ha nem nagy gond. - mondtam, egy kicsit nyugodtabb hangon, hisz tudom, hogy anyáék szeretik Louist. Az első barátom, aki elnyerte a tetszésüket, és még akkor kedvelték meg, amikor a fele világ nem ismerete Louis Tomlinson nevét.

- Már hogy lenne az? Őt is szívesen látjuk. Itt is maradtok, vagy maradsz? Mert akkor már holnap kipakolunk a vendégszobából.

- Szerintem lehet, hogy maradnánk, olyan 2 napot. - mondtam, és mire úgy döntöttem, hogy leülök, csöngettek. - Oh, Louis épp most jött meg. Most akkor leteszem, még holnap felhívlak, aztán pénteken találkozunk. Már csak két nap. - mondtam mosolyogva, de legbelül féltem ettől a naptól, no meg a reakciótól.

- Rendben, kincsnem. Legyél jó, szia! - köszönt el, és leraktam a telefont, majd az ajtóhoz siettem, ahol szembe találtam magamat Louisval.

- Szia! - köszönt, és beljebb jött, én pedig becsuktam az ajtót.

- Helló! - köszöntem vissza, majd megcsókoltam. - Most beszéltem anyuval... - kezdtem bele a mondandómba.

- É-és? - kérdezte, majd mindketten leültünk a kanapéra.

- Pénteken indulnánk, és szerintem vasárnap jönnék. Legalábbis, ha te is ott szeretnél maradni.

- Persze, ha nem zavarok. - mosolygott, majd átölelt.

- Ezt miért kaptam? - játszottam a meglepetett.

- Mert szeretlek? - kérdezte felvont szemöldökkel, majd magához húzott egy csókért. Mélyítette, majd finoman lenyomott a kanapéra, és úgy folytattuk. Mikor már egy ideje ott lehettünk, felállt majd felém nyújtott a kezét. Elfogadtam, majd felhúzott. A hálóba mentünk, majd ott dőltött le az ágyra. Pillanatokon belül már alig volt rajtunk textil, és hirtelen észbe kaptam. - Louis.... beszélnünk....kellene valamiről... - nyögdécseltem, miközben abbahagyta a nyakam csókolgatását.